A lélek szereti a csendet. A csend olyan számára, mint a lágyan ringatózó csónak a tó közepén: érzi, hogy van hullámzás, de az biztonságos, lágyan simogató és legfőképpen irányítható. Irányítható az, hogy ha változtatni szeretne, akkor látja és érzi, hogy merre és hogyan tovább. Ki tudja használni az áramlatokat, a szelet, a napsütést, egyszerűen érzi, hogy mi a helyes irány.
Ám a nagyon nagy zajban úgy érzi magát, mint a viharos tengeren hánykolódó hajó: kapkodni és menteni kell. Nincs idő arra, hogy megálljon és átgondoljon, tervezzen, legfőképpen, hogy élvezze a pillanatot. Túlélésre kell koncentrálni és tenni kell, cselekedni kell.
Lehet, hogy mindkét esetben partra ér egyszer a hajó, csak az egyiknél az út is élvezhető, a másiknál csak a kikötés. Persze adrenalin-függőknél ez nem probléma, de te vajon az vagy?
A mai felgyorsult élet nem nagyon engedi meg a csendes pillanatokat – gondolhatnánk. De a valóság az, hogy mi nem evezünk csendesebb vizekre, mi maradunk a háborgó óceánon. És háborgunk mi magunk is.
Csendesebb vizekre evezni persze nem könnyű, mert pont a háborgás közepette kell erre rájönni és megtalálni az odavezető utat. No és persze oda is evezni.
Aki ezt már megtette, ritkán kívánkozik vissza. Sokkal jobban érzi magát a csendes áramlásban. Ahol nem veszíti el önmagát és mégis van folyamatos mozgás.
Mert a csend nem jelenti a mozdulatlan, üres nihilt. A csend nem a halál.
A csend ebben az értelemben olyan állapot, ahol a hangok nem egymást lökdösik félre, nem egymást tapossák el, csak hogy rá figyelj, hanem egymással összhangba kerülve egy dalt kezdenek el játszani, melynek ritmusára dobban a szíved és mozdul a lábad.
Az élet táncát járja.
