Beleszületett egy családi kultúrába, ami erősen befolyásolta azt, akivel azonosította önmagát.
Születésétől fogva, közel két évtizeden át ezzel az identitással élt, persze folyamatos változást megélve.
Aztán férjhez ment és azt hitte, hogy az eddigi élete alapján tudja már, hogy ki is ő.
Hát nem jól tudta.
Mondhatnád, hogy ez mindenkivel így van és igazad is van, csak tudod vannak olyanok, akiknek a környezete támogató, tápláló, de legalábbis elfogadó.
Ők is megélik, hogy sokkal több van bennük, mint amit a párkapcsolatba lépésig gondoltak magukról, de szerencsére nekik könnyedebb megéléseik, folyamataik vannak.
Akiről most mesélek, ő nem volt ilyen szerencsés, mert a társa és fura módon a születési környezete is olyan visszajelzéseket adtak neki önmagáról, ami teljesen elbizonytalanította, majd megijesztette és végül elindította a megfelelési kényszert benne és megszünt önmagának lenni.
Annak az igazi önmagának, aki belülről tudja, hogy ki ő és mit is akar az élettől, az élettel.
Aki tudja, hogy van választási lehetősége, még akkor is, ha ez nem mindnekinek fog tetszeni, de ezzel képes lesz megbírkózni.
Mára már, több évtizeddel a háta mögött, azt tudja csak, hogy meg kell találnia azt az embert önmagában, aki minden tapasztalatával együtt képes önazonosnak lenni.
Nem könnyű, mert olyan sokáig akarta, hogy elismerjék és szeressék, hogy szinte képtelen arra, hogy önmagára figyeljen, önmagának higyjen, pedig igyekszik nagyon.
De a berögzültségei állandóan visszarántják és a külvilágtól és továbbra is a közvetlen környezetének a visszajelzéseire vár.
Ahonnan ha jönnek is, még most is azt kapja, ahogy őt eddig minősítették.
Elvesztette az erejét, magába fordulva, négy fal közé menekült.
Aztán leültünk egy Életbeszélgetős folyamatra, ahol hamar kiderült, hogy az így kialakult önképe és az igazi belső lénye nem igazán egyezik.
Láthatóvá vált, hogy bár gyerekként sem igazán foglalkoztatta a családját, hogy ki is ő, de legalább hagyták olyannak lenni, amilyen akkor volt.
Ám a családi életében olyan lett az élete, amiben a másik elvárásai irreálisak és teljesíthetetlenek voltak, aminek nem teljesülése miatt hang is lett adva.
Erőteljeset.
Sokszor.
Majd érthetetlen módon ehhez csatlakozott még pár családtag, akik vagy azért, mert hallgattak és nem javították ki, hogy ez nem így van, nem igaz, ne gondoljon ilyeneket, vagy azért, mert nem védték meg a társával szemben és ettől azt hitte, hogy ők is úgy gondolják, vagy azért, mert a saját hibáikat így tudták le magukban.
Vele szemben, mintegy versengve vele, hogy ki a jobb.
Mindegy is, a lényeg az, hogy mindez azért sikerült így, mert olyan emberek tették ezt vele, akik hitelesek voltak számára, hiszen ők belülről ismerték.
És hogyan zajlott mindez tovább?
Úgy, hogy mivel nem találta önmagát, így nem a saját „programjai” irányították, hanem mindig a másiké.
Aminek nem lehet megfelelni senkinek, hiszen az csak annak működik, akié.
De ő próbálkozott és fájdalmasan vette tudomásul, hogy nem úgy alakulnak a dolgai, ahogy más esetében alakulna.
Ezen a ponton elvileg örülünk, mert itt lehet valami újra megnyílni, de azért nem könnyű még itt sem, mert amikor végre megtörténik az önmagához kapcsolódás, az nagyon fura lesz a többiek számára.
Fura, mert nem ehhez szoktak, nem lesz kiszámítható semmilyen reakciója és megint jönni fognak a bírálatok.
Ilyenkor bizony nagyon jól jön egy segítő szakemberrel való beszélgetés, mert ezt az időszakot átmenetinek tekintve, olyan stratégiát kell alkotni, hogy ne rántódjon vissza a régi sémáiba, de a többiek is támogatóakká váljanak.
Sok mindent kell még ezügyben megmutatnom, megtanítanom, begyakoroltatnom vele, de a lényeg már megvan: megértette, hogy csak saját sorsot, életet, életprogramot élve tudunk hatékonyak, sikeresek lenni, nem pedig a másik ember életfelfogása, hite, sorsprogramja szerint.
A nehézség a párkapcolatokban épp ebben van, hogy hogy engedjük meg magunknak és természetesen a másiknak, hogy önmagát élhesse mellettünk, velünk és mi is mellette, vele.
Hogyan egyeztessünk, mikor milyen kompromisszumokat kössünk, vagy mit ne vállaljunk be anélkül, hogy a másikat kritizálnánk, vagy hagynánk és elfogadnánk az ezért születő kritikát.
És miért is fontos, hogy ne vegyünk be mindent, amit visszajelzésként kapunk?
Azért, mert azt olyan emberektől kapjuk, akik maguk sem tökéletesek, ők is folyamatos tanulásban, fejlődésben vannak és amit ma gondolnak, azt lehet, hogy 10 év múlva már másképp értékelik.
Mi meg bedőlünk neki és bevesszük, majd olyat akarunk magunkban emiatt kijavítani, ami nem is igaz.
Így most ott tartunk a közös munkában, hogy kicsit bogozzuk, hogy vajon milyen téma mentén jöttek a negatív kommentek, aminek teret adott magában és milyen összefüggések vannak ezzel kapcsolatban a létezésben.
Mert ez szükséges ahhor, hogy megértve azokat, alkalmazzuk a saját megéléseire, hogy megtaláljuk azokat a pontokat, gondolatokat, melyek átírhatják az önképét arra, akivé mára már valójában vált.
Mert kapcsolódni így fog tudni és így lesz belső ereje magához a létezéshez.