Tegnap a szokásosnál is mélyebb beszélgetésben merült fel, hogy igazából fogalma sincs a legtöbb embernek, hogy a körülötte élők, legfőképpen a családtagok kik is valójában.
Ha azon túl kellene mesélni róla, hogy mi a foglalkozása, a családi állapota, hol él, stb, kevesen tudnának arról bármit is mondani, hogy az, ami őt jellemezte, miből is fakadt.
Kevesen kíváncsiak annyira a másikra, hogy megkérdezzék, megfigyeljék, hogy mi hogyan hatott rá, mi miért is fontos neki, mi melengeti meg a szívét és amitől menekül, az miért lett akkora mumus számára.
Én pedig azt is látom, hogy amikor a családi történeteket bogozzuk, még kevesebben gondolkodnak el arról, hogy az a régi történés miért és hogyan is hatott az ősök személyiségére és lettek általa olyan reakcióik, amit megtapasztahattak az utódok.
Pedig ahhoz, hogy a múlt el tudjon csendesülni le kellene végre jönni a másik hibáztatásáról, legyen szó apáról vagy anyáról, mert ebbe beleragadva nem tud a tőlük kapott életerő aktiválódni.
Ehhez pedig szükség van arra, hogy ne csak a felületet nézzük, hanem valódi kíváncsisággal forduljunk a másik felé, mert a megértés ebből tud következni.
A megértés persze nem arról szól, hogy azt gondolom, hogy mindent jól csinált a másik, hanem annak elfogadásáról, hogy adott helyzetben nem volt máshogy képes.
Ettől még nekem fájhatott, de ha a megértésem bekövetkezik, akkor már arra tudok figyelni, hogy innen most hogyan tudok továbbmenni.
Akkor tudnak a sebek gyógyulásba átfordulni, behegedni, még akkor is, ha örök memenóként ott maradnak a hegek.
A lelki hegek is.
De nem mindegy, hogy ezek már csak emlékeztető jelek vagy be nem forrott, gyulladásban lévő sebek.
Ha képes vagy valódi figyelemmel odafordulni és hibáztató felkérdezések helyett őszinte kíváncsisággal beszélgetni azzal, aki most még tud neked válaszolni, mert még él, akkor olyan belső kapcsolódás jöhet létre, ami mindkettőtöket méltóságotokba és erőtökbe emelhet.
Tudom, hogy vannak olyan mély sebek, amikhez ez kevés, nekik érdemes elmenni segítő szakemberhez, de hidd el legtöbbünk életében ez a valódi odafordulás (addig, amíg lehet), csodát tud tenni.
Amikor már nem lehet, akkor pedig a belső világunkban tudjuk mindezt megtenni, amire vannak jó kis kifinomult módszerek, vagyis nincs veszve minden, de az igazi odafordulást akkor sem lehet megúszni.
A tegnapi beszélgetésben egy nekrológról beszélgettünk, hogy mennyire nehéz nem sablonokban fogalmazni, mert ilyenkor (is) döbbenhet rá az ember, hogy valójában olyan igazán mélyen nem igazán ismerünk senkit, még a hozzánk legközelebb állókat sem.
Ha te még megteheted, akkor próbáld meg ezt a fajta figyelmet odaadni és meglátod minimium egy kicsit elindulhat valami jó a kettőtök kapcsolatában, ami pedig a saját utadon lesz nagy érték, mert egy csomó energiád fel tudd szabadulni, hogy a saját életedre fordíthasd azt.
Megéri?
Szerintem igen!
Ha kell keress szakembert hozzá, de nagyon sokszor pont elég vagy önmagad is, csak merj kezdeményezni ilyen jellegű kapcsolódást, beszélgetést!